Más-nap

Csend van, nagy csend...azt hittem ihletet tudok meríteni blogtársam mai harsány összefoglalójából, de nem így lett, talán ő merít belőlem erőt, hogy szóljon bár két szót a türelmetlen olvasóközönséghez.
Tegnap, feltettem egy meglehetősen negatív spotot az osztálytalálkozómról, még a találkozó előtt...mára megbántam és kitöröltem, mert gyenge hiszti hatását keltette volna. Hadakoztam anélkül, hogy meggyőződtem volna a valóság titkairól, ami később aztán be is következett.
Langyos, izgatottságban teltek tegnap a találkozó előtti órák, mondván: dobok magamra valamit és egy pillanat alatt fent vagyok a belvárosban, a gimi előtt; "Igen cica, fél négykor találkozunk nálatok, és együtt kocsizunk fel" - 14.30: óóóóóóóóó, idő mint a tenger, még belefér az időbe egy gyors eszmecsere gerlivel, még csinosííthatom a blogomat...14.30: egy perc alatt kimosakodom magam, egy újabb perc az új séró és már rohanok is...15.30: hmm, kicsit elhúzódott:) (köztudottan pocsék az időérzékem:) - "Induljatok el nélkülem, én majd felslattyogok" (a cipőben amiben legfeljebb ülni tudok:) - Izgatott voltam, meg volt a frizura, egy olyan outlook amilyenben sosem láttak; állig harci díszben, nőisenen, csöppet szemérmetesen kihívóan. Izgatottságom idegességbe, s mindez észrevétlen dührohamba fordult át: te jó világ mennyire plázacicás vagyok, én sosem voltam ennyire felszínes, miért érzem mégis, hogy így kell megjelennem??? A hajam: döntenem kellett, élevezem vakon a szépségem (a fél szememet eltakarta egy szexuálisan előrevasalt tincs), vagy rakoncátlan fürtjeimet egy gyors bocinyalással elteszem az útból, s látok...de nincs hatás, hol a frizura lényege...újabb dühroham. De miért dühöngök??? Mi ez a kényszeres bizonyítási vágy?? Azt hiszem sesem tudtam lenyelni, hogy volt és van egy közeg, egy emberhalmaz az életemben, akik bár négy évet töltöttünk együtt, sosem ismertek meg igazán...hát gondoltam új lappal, felnőttebb fejjel, majd most bemutatkozom és 1000% hogy megszeretnek...

Indulás: kiléptem a szobaajtón, befókuszáltam a lépcsőt és hihetetlen óvatossággal sepertem lefelé az emeletről:-))), talán ha nem kondócentrálok annyira arra, hogy ezt az utat élve megússzam, nem zakózom el az utolsó két fokon mint egy krumpliszsák és szegem majdnem a nyakam...tragikomédia! Hál'Istennek nem voltak szemtanúk, különben a folyóban végeztem volna abban a lelki állapotban. Két jaj és nyolc válogatott cifra káromkodás kíséretében, újra sarokra álltam. Nem bírtam bevállalni a gyalogutat, hát egyetlen kedvesemmel, segítőmmel és megmentőmmel felvitettem magam a lotomobilján. Ekkor sasszéztam az őrület határán...DE MIÉRT? Talán a blog végére számomra is kiderül:)

Sárospataki Református Kollégium Gimnáziuma, alma mater, bodrogparti Athén...sikerült ujra sarokra állnom és elindultam, hogy meghódítsam az 1999-ben érettségizett IV. A osztályt. Ismeritek azt amikor az őrületet leplezendő, széles vigyor mászik az arcra és ettől még borzalmasabb a kép??
Próbálok egy pontra fókuszálni, elterelni a távoli tekinteteket a cipőmről és arról, hogy bármelyik pillanatban a szemük láttára elterülhetek a földön. Arcomon valami földönkívüli mosoly és öröm, a szivem majd kiszakadt és én már akkor éreztem, hogy megbuktam, mint ahogy négy éven keresztül, minden évben...lebegtem, a cipőm ment a maga útján, már nem volt visszaút..

Osztályfőnöki óra: mindenki foglalja össze pár mondatban az elmult öt év eseményeit; persze az első összefoglaló teljesen megpecsételte az azt követő lehet hogy "humorosnak szántam, de nem lett az" élettörténeteket: "az érettségi után felvételiztem, tavaly/idén diplomáztam, van/nincs munkám, férjem/barátom van/nincs...majd lesz, GYEREKEM NINCS!!!" - nekem ez volt a legnagyobb vizsgám, bár eleinte viccesnek találtam: érettségi után férjhez mentem, három egyetemre és két főiskolára jártam, de ez egy életre szól, mert sosem kapok diplomát (aki nem vizsgázik ne is egyék:-)), tolmács leszek, ha nem hátrálok meg megint és énekelni fogok egy tévés műsorban, mert még a "bazári majom" címet nem kaptam meg:) Jól vagyok (a látszat ellenére), van egy isteni jó pasim és tegnap akarok szülni...
Igen, ezt rengeteg humorral csodásan lehetett volna tálalni, amíg fogalmaztam a nagy fellépésem, háttal ültem mindenkinek,nem volt nehéz nyitottnak és lazának lenni....aztán stand up!, huszonakárhány szem vizsgálódik, a vesém ott hevert előttem és ők minden centiméterét ismerték.
"Khmm - ...üdvözlök mindenkit az anonüm alkoholisták csoportjában, azért vagyok itt, mert iszom...akartam kezdeni az addig humorosnak érzett szövegemet, de nem ment. - folyttattam: tudjátok mi történt velem, együtt ráztuk a rongyot az esküvőmön...tavaly elváltam:)...(megannyi rezzenéstelen arc, fénytelen szem)...jól vagyok, köszönöm:-)"
Ezen a vizsgán elhasalta, de még van egy elbeszélgetés, talán az majd kihúz a csávából:)

Étterem: végeláthatatlan hoszú asztal, remekül beszélgethetsz bárkivel ha van nálad egy vókitóki:-); fantasztikus vacsora, pezsgő, konga est, csodás hangulat 1000 emberrel mégis egyedül:) "Tekla mesélj, hogy vagy, olyan rég nem láttalak!!!...érdeklődő szemek, halló fülek, nyitott szívek - Köszönöm, remekül...éppen belelendülnék - "Bocs, mit mondtál? jaj, mindjárt jövök! - én is örültem. Aztán feladtam, ittam, és táncoltam és ittam és újra táncoltam és azokra gondoltam akiket szeretek...

Még mindig nem tudom , pedig már a mondókám végén járok, hogy miért éreztem úgy magam ahogy éreztem, miért lettem újra erre a pár órára szemüveges gimnazista...talán a rendezetlen ügyek nem hagytak felnőni:)

No, most, midenkinek, aki elolvasta rövid összefoglalómat, és esetleg letartgikus hangulatba zuhant, jelezném, jól vagyok, de tényleg:) És ez az írás arra jó, hogy a tegnapot lezárjam, és sikerült!
Van még néhány kósza osztálytársam a világon akik ismertek és ismernek és szeretnek...ennyi elég:)